2012 nyarán sok sürgető gondolat foglalkoztatott a hitem megújítását illetően. „Fel kell fedeznünk újra a Tízparancsolatot, mert nekünk is ugyanúgy szól, mint a régieknek!” –gondoltam. Aztán meg: „zarándokolnom kell, hogy megtisztulhassak, és járjam Jézus útját, aki már anyja méhében is zarándok volt.”
E gondolatokon felbuzdulva szerettem volna alapítani a pálos szerzetesek és Böjte Csaba testvér segítségével egy hosszú, fárasztó, csöndes zarándokutat valahol vidéken, amelyen mindenki kigyalogolhatja magából azt, ami gátolja a jóban.
Nagy tervek! Nagy és emberi tervek.
Aztán Csaba testvér 2013 Vízkeresztjén így szólt hozzám: „Te, Dávid, mi lenne, ha ez a zarándokút itt lenne Budapesten? Itt indulna a Sziklatemplomtól, aztán szépen meg lehet érkezni a belvárosi ferencesekhez a Gellért-hegyen át!”
Épp a pesti rakparton mentünk kocsival, néztem a hegyet, de nem igazán tetszett ez az ötlet. Ki hallott már zarándokútról a belvárosban? És főleg: ki hallott már 2 órán át tartó zarándoklatról? Felajánlottam Csaba testvérnek, hogy leviszem Dévára. Mire onnan visszaértem Budapestre, a „bűnös városba”, semmi másra nem vágytam, mint hogy részt vehessek a nagyvárosi zarándokút létrehozásában a Gellért-hegyen.
Nálam megszokott buzgósággal láttam szervezéshez: minden nap egyszer megtettem a Fehér Szív Útját, Önkormányzattól engedélyeket kértem a kialakításra, telefonálgattam. Volt, hogy kövekkel a hátizsákomban mentem az útra, hogy így is érezzem a bűneim súlyát, és azokból egyet-egyet leraktam mikor egy régről és mélyről felhozott bűnömel szembesültem. A körülöttem lévők kicsit furcsának tartottak, kérdezték hova járok én minden nap a hegyen, kit látogatok meg? Meséltem kollégáimnak a környezetemben élőknek hogy A Bűnbánat Útját járom és ha kiváncsiak, jöjjenek ők is – többen eljöttek és azt mondták: köszönik, érdemes volt. Nagyon akartam, hogy az útra sokak rátláljanak, kiépüljön. De valahogy mégsem úgy ment ahogy szerettem volna. A sokadik akadálynál magamba zuhantam, és attól kezdve felhagytam az akarással. Megértettem, hogy ha a Fehér Szív Útja Isten akarata, akkor megmarad és járni fogják. Ha pedig nem, akkor miért tegyek érte még bármit is?
Az események innentől furcsa kiegyensúlyozottsággal haladtak előre. Az útra egyre többen jelentkeztek, csodálatos gyümölcsökről számoltak be a résztvevők, és Csaba testvér budapesti irodája elkezdett rendszeres alkalmakat is szervezni rá. Jöttek külön csoportok, néha száznál is többen. Hívtak a ferencesek, hogy segítsek vezetni a zarándokcsoportjukat, olyan is volt, hogy a pálos tartományfőnök atya hívott el, hogy a lelkigyakorlatos közösségével menjünk az Úton.. Én – óvatosan és távolról – figyeltem a fejleményeket. És én, aki év elején hóban, ködben, sötétben is naponta végigjártam az útat – képtelen voltam újra zarándokolni rajta. Éppen kilenc hónappal később Magyarok Nagyasszonya ünnepén, a Sziklatemplom búcsújának napján kézhez kaphattuk Erdő Péter bíboros atya levelét, amelyben áldást kér utunkra és örömmel vállalja az út védnökségét. Ezzel elhárult az utolsó, még tavasszal felvetett akadály is. Elindultam újra a Fehér Szív Útján a feleségemmel és a gyermekeimmel és más családos vagy egyedüli zarándokokkal. Mostmár boldog megnyugvás van a szívemben, mert egy úton járhatok veled, kedves Zarándok.
Olaj Dávid
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése