Mindannyian zarándokok vagyunk, úton a semmiből a végtelen felé.
Megszülettél, elindulsz kis szertelen hegyi patak erejével, szaladsz, de
ugyanakkor mindenre kíváncsian rácsodálkozol. A megismerés korszakában
kihúzol minden fiókot, olvasol és barátokra találsz, kik között nem
csak azt tapasztalod meg, hogy milyen édes és gyönyörűséges a testvérek
egysége, hanem azt is, hogy egymásba
torkolló életerőtökkel közösen mint a nagy vizek, hajókat hordozhattok,
lisztet őrlő malmokat forgathattok. Itt ott megállsz, csodálkozz rá
bátran Isten szép ajándékaira, hisz jóságból adta, nyugodtan használd a
sok szép csillogó csecsebecsét, minden hasznos kis lim-lomot, ami a
tied. Lassan felcseperedsz, az érett felnőtt kor rád köszön! Otthont
kell építened, Jézus is megtette Názáretben. A kedvesed hozzád bújik és
egymással duruzsolva, pajkosan suttogva egy új nyelvet teremtetek,
kettőtök szerelmének nyelvét, mely kevés szóval egy új világ kapuit
tárja eléd. Őszinte önátadásotok gyümölcse a gyermek, aki megszületik,
Teremtőd saját képére és hasonlatosságára formál, alakít benneteket, az
életadásban. Telnek a napok, te látszólag helyben vagy és mégis haladsz,
szépen bontakozol, növekszel szeretetben, jóságban, bölcsességben.
Minden nap új csodát hoz, az élet mely belőled fakadt talpra áll,
elindul és botladozó nyelvvel kimondja nevedet, és az ahogy csilingelve
nevet, egy új világ kapuját tárja fel előtted. Jó dolog fáradtan a
mindennapi kenyeret előteremteni szeretteidnek, verejtékes munkával,
nyugodt, biztonságos otthont adni gyermekeidnek.
Mindez
drága ajándék, s te magad is lassan ajándékká válsz, boldogságod mint
életadó forrás öntözi kertedet! Az idő halad, te úgy kezded érezni, hogy
még ennél is van tovább! Lelked mélyén érzed, hogy az ajtó már nem
mögötted, hanem előtted feszül s lefogja szárnyalásodat, magad sem
érted, de tovább lépésre vágysz!! Ahogy a szép tavasz magától fordul
forró nyárba, hogy elhozza zamatos gyümölcseit melyeknek ha szép
sorjában lejár a szezonja, szinte jól esik a hűvös ősz, mely rozsdás
pírral ugyanabban a világban egy egészen új világot teremt, te is vágysz
továbblépésre. A végtelenre vágysz, és nincs ebben semmi rossz, végül
is úton vagy, az örök élet zarándoka vagy! A zarándok az, ki útra kel,
mert hiszi hogy van tovább, hogy lehet több, szebb, értékesebb mindaz
mit mostanig elért és birtokol.
A zarándokot, hogy célra
tartson, hogy tudatosan beledobja magát a hosszú út porába, s a fárasztó
út poron túli csodák fürkészője legyen, két erő mozgatja. E két erő
nélkül létünk helybe topogna, és a tunya semmittevés rozsdája szétmarná
életünk. Egyfelől a zarándok érez sejtjeiben egy csillapíthatatlan
szomjúságot, egy olthatatlan vágyat melyet otthon, saját kis világában
már nem tud oltani, mely talpra állítja, meleg, biztonságos fészke
elhagyására készteti őt, megállíthatatlanul űzi a vándorút nehézségein
keresztül. Ha ez a tiszta éhség nem volna elég, ha a kiválasztott
léleknek vágyai nem bontanák ki a zarándok zászlaját a tovább vezető út
felé, az Úr ki maga is szeretne találkozni a kegyelmei befogadására
érett gyermekével, ki szeretné ajándékaival csendes intimitásában
meglepni fiát, tüzet gyújt a talpunk alá. Egyszerre csak mindaz ami van
és ahogyan van, fájni kezd! Magad sem érted, hogy sok kapcsolatod mely
eddig békét adott, buta, vég nélküli torzsalkodásokba torkollik, és kis
lakod, mely otthonod volt, a béke szigete, egyszer csak fojtogató
veremmé változik melyben levegőt sem kapsz, szorít, éget, szavad sincs,
csak egyszerűen érzed, neked menned kell tovább.
Testvérem ne ijedj meg, nem te rontottad el kapcsolataidat
szeretteiddel, és nem is buta, gőgös éned nőtte ki otthonod, egyszerűen a
végtelenre szomjas lelked megérett arra, hogy egy újabb csúcsra lépj.
Teremtőd hív, meg szeretne lepni a végtelen távlatok tanításával,
jóságában Önmagából egy újabb szeletet osztana meg veled. Isten magának
teremtett és azt akarja, hogy egy újabb lépéssel közelebb kerülj hozzá.
Végtelen az idő, és rád egy újabb születés vár! Ne félj, szelíden
búcsúzz el szüleidtől, vagy jósággal biztasd családodat, hogy tartsanak
veled, lépjetek bizalommal a 12 éves kis Jézussal zarándokútra kelő
szentcsalád nyomába, együtt is mehettek. Szeretteidnek nincs mitől
féljenek, édesanyád a születésed által még inkább birtokol, bár
kiszakadtál belőle, de a karjai közé jöttél e világra. Neked sincs miért
szoronganod, az ki a létedet adja, az gondoskodó Istened és neked
rosszat nem akar.
Hogy mi vár rád az úton? Nem tudom!
Mindenki a maga útját járja!! A megvilágosodás nem egyszer hasadó
hajnal, hanem meredek hegygerinc. Ahogy haladsz, újabb és újabb
hegyvonulatok tárják fel mesés szépségüket, végtelen az út, mivel célod
maga a Végtelen. Bátran bandukolj te kósza, mert Istened bebarangolni
úgy sem tudod, ezért is van örök életed. Az egyik utamon egy útszéli
öreg akácfát láttam, hatalmas tövisekkel, göcsörtös ágakkal. Én a
zarándok, néztem a kopár fát és megértettem, hogy nem láncfűrészek tépő
fogaitól szakad fel az ágakban a nektárt rejtő virág, hanem a jó meleg
tavaszi napfénytől, mely a gyökerekből a szirmot hordozó nedvet az ég
felé csalja. Leültem a fa alá, és szó nélkül hallgattam az öreg kérges
prédikációját. Éreztem, hogy a fa vágyva vágyik virágba borulni,
akácmézzel minden kis méhecskét szépen megvendégelni, a maga gyümölcse
alatt roskadásig meghajolni, de bölcsen vár, mert a kora tavaszi fagyok
dermesztő félelmében nem akarja elpocsékolni életerejét. Meghajoltam
alázattal a bölcs fa előtt, mert ezen az úton ő volt a mesterem. Tovább
indultam, jártak a lábaim és én már nem erőből, szófogadásból akartam
Isten parancsait megtartani, hanem mert minden porcikámmal tudtam, hogy
jó dolog jónak lenni, áldott, tavaszi napfényként a tövises fát
helyzetbe hozni, segíteni virágba borulni, legszebb álmát megvalósítani.
A gyermekek és testvéreim között ezután már mi más lehetnék, mint
virágot fakasztó áldott tavaszi napfény, szelíd, meleg eső, a társaimat
hófehér virágba borító szeretet és jóság.
Ki lép
zarándokútra? Mindenki ki alázattal többre vágyik, ki hiszi, hogy az Ura
ki oly sok csodát adott, az képes magát újból és újból felülmúlni.
Nincs miért szoronganod, Mestered úgy ad, hogy semmit nem vesz el,
jósággal, figyelmesen vezet a megvilágosodás útján, Ő benned és
körülötted is építkezik. Hidd el, nem elveszi az Úr azt kit szeret, csak
egy magasabb szintre emelve, gazdagon megajándékozza. Indulj el, sok
csodát látott szemed bátran újabb csodákra vesd, ha hited van, a hosszú
út porába vesző lépted bár e föld síkján halad, mégis egy egészen más
dimenzióba vezet. Nem kell féltsenek, családod nem elveszít, hanem
megtisztulva, lelki kincsektől roskadozva Istened biztos kézzel
hazavezet, mert Ő a téglákat nem szétdobálja, hanem bölcs szeretettel
építkezik, belőled, belőletek álmodott Ő egy csodás emberkatedrálist.
Nyugodtan pihend ki otthon az út fáradalmait, Istened ki szeret,
türelmes, nyugodt, aztán ha az idő érett, új kalandra hív, bízzál benne
zarándok, mert a téged vezető Lélek erős, és ha te bele kapaszkodsz,
égbe emelnek karjai.
Kisebb testvéri szeretettel, Csaba t.

