Csekő Krisztina: Egy év a Tisztulás Útján
Éppen egy éve kezdődött számomra. 2013 márciusában, egy nagyböjti péntek délutánon jártam először a Tisztulás Útját a Gellért-hegyen. A zarándokút születésének kezdeti időszaka volt ez, az első alkalmak egyike. Én akkor nem is tudtam mire megyek. Csak azért mentem akkor a Sziklatemplomhoz, mert Csaba testvér kíséretében ott voltak a tusnádfürdői otthon gyermekei, akikhez akkor már 7 éve jártam időről-időre segíteni. Azon a tavalyi márciusi, télies és nagyon hideg délutánon én elsődlegesen azért mentem, hogy jól megölelgessem a tusnádi „gyerekeimet”. Apránként bontakozott ki számomra, hogy min is veszek részt. Zarándoklat. Itt, Budapesten. Fent a hegyen. Kicsiben benne minden, mi a „nagy” zarándokaltokban. A Bűnbánat Útja. Sorjáztak az állomások, jöttek a parancsolatok egymás után, elmélkedések, tanuságtételek. Mentünk fent a hegyen. Nem tudtam meddig tart. Egyre hidegebb volt, nagyon fáztam. De egyszercsak már nem is éreztem a hideget, mert odabent a szívemben valami nagy dolog munkálkodott…
Egy-egy gondolat az elmélkedésekből vagy az akkori tanúságtételekből meg-megérintett. El-elgondolkodtam rajtuk. Elragadták a gondolatok szívemet-lelkemet-gondolataimat, néha szinte alig talált vissza figyelmem oda ahol éppen tartott a zarándoklat. Már erősen szürkült, amikor az utolsó állomás után a tusnádi gyerekekkel egymást átölelve, Csaba testvér után, a többi zarándokkal együtt átmentünk az Erzsébet hídon, és megérkeztünk a Belvárosi Ferences Templomba, majd következett a zarándoklat záró szentmiséje. Csak ültem ott, átfagyott kezem-lábam lassan újra átmelegedett. Nem tudtam pontosan mi történt, de éreztem, hogy valami nagyon mélyen megérintette a szívemet.
Mélyen, elementáris erővel érintett meg engem az első Tisztulás Útja zarándoklat; szavakba nem is foghatóan. Saját magam számára akkor nem is tudtam megfogalmazni, de múlhatatlan nyomot hagyóan elkezdett történni bennem valami.
2013 júniusában a Dévai Szent Ferenc Alapítvány irodaavatójának alkalmával szervezett Tisztulás Útja zarándoklatnak már egyik szervezője és az állomások egyik tanúságtevője voltam. Azóta szervezője vagyok a havi rendszerességű közös Tisztulás Útja zarándoklatoknak. Valami történik. Történik bennem is és történik a zarándokút fejlődésében is. Él és növekedik. Szépen a maga módján, Istentől rendelt módján. Én, mint az egyik szervező, tudom és érzem jól, hogy nem „én” szervezem, nem én „csinálom”, hanem általam, általunk „csinálódik”, születik és növekszik, szépen csendesen. Nagy kegyelem.
2013 júniusa óta járom rendszeresen ezt a zarándokutat, és Isten kegyelméből a zarándokok kisebb-nagyobb alkalmi csoportjait segíthetem az úton. Volt, hogy maroknyian voltunk; volt, hogy százan keltünk útra közösen. Voltunk nyári rekkenő hőségben, őszi melengető napfényben aranyló hegyoldalon, voltunk téli szélfútta metsző hidegben, és téli jeges utakon, voltunk szemerkélő esőben; volt, hogy ködbe burkoltan, máskor pedig napfényben ragyogva. De ami közös minden útban az az, hogy botlásainkkal, emberi esendőségünkkel szembenézve, lelkünk terheiből egyet-egyet felismerve, megfogalmazva, egymással megosztva, teszünk ezen az úton egy-két lépést abba az irányba, hogy szívünk-lelkünk tisztábbá váljon, szívünk-lelkünk nyíljon és tisztuljon az Úr Jézus Krisztus felé, az Ő irgalmas szeretete felé.
Különlegesen szép, kegyelmei ajándékokkal teli minden egyes alkalom, amikor a zarándokok csoportjával közösen járjuk a Tisztulás Útját. A legfiatalabb résztvevő fél éves volt, a legidősebb pedig 85. Volt olyan család, aki babakocsival járta végig velünk az utat, volt egyszer egy vak hölgy, aki barátnője támogató segítségével jött végig, voltak szülők gyerekeikkel, fiatalok barátaikkal, házaspárok együtt és egyedül, egyedülállók, fiatalok, idősek, Budapest közeli kerületeiből, és az ország közeli, távoli városaiból egyaránt. Voltak és vannak nagyon megrendítő, mélyről jövő, feltörő, könnyet fakasztó tanúságtételek. Tapasztalatom az, hogy mi, zarándokok nagyon sokat tudunk adni egymásnak azzal, hogy saját esendőségünkből megosztunk egymással valamit.
Jó együtt zarándokolni csoportban, de éppígy nagyszerű egyedül is útra kelni. Néhány alakalommal a Tisztulás Útját végigjártam egyedül is. Egy-egy szándékra, vagy életem egy-egy területének „vizsgálatára”, az azon a területen elkövetett botlásaimmal, vétkeimmel való szembenézés szándékára ajánlottam ezen utakat. Egészen különleges kegyelmi ajándékok, megértések és felismerések értek engem ezen egyéni útjaim alkalmával. Mindenkinek nagy szeretettel és jó szívvel tudom ajánlani, hogy keljenek útra egyedül is, egyéni szándékokkal.
Az út engem még nem enged. Járom a magam tisztulásának az útját is. Hálát adok az Úrnak, hogy részese lehetek ennek a zarándokútnak a születésében. Dicsőség Istennek!
Szeretettel kívánok jó utat minden kedves zarándoknak!
Csekő Krisztina
2014. március
Éppen egy éve kezdődött számomra. 2013 márciusában, egy nagyböjti péntek délutánon jártam először a Tisztulás Útját a Gellért-hegyen. A zarándokút születésének kezdeti időszaka volt ez, az első alkalmak egyike. Én akkor nem is tudtam mire megyek. Csak azért mentem akkor a Sziklatemplomhoz, mert Csaba testvér kíséretében ott voltak a tusnádfürdői otthon gyermekei, akikhez akkor már 7 éve jártam időről-időre segíteni. Azon a tavalyi márciusi, télies és nagyon hideg délutánon én elsődlegesen azért mentem, hogy jól megölelgessem a tusnádi „gyerekeimet”. Apránként bontakozott ki számomra, hogy min is veszek részt. Zarándoklat. Itt, Budapesten. Fent a hegyen. Kicsiben benne minden, mi a „nagy” zarándokaltokban. A Bűnbánat Útja. Sorjáztak az állomások, jöttek a parancsolatok egymás után, elmélkedések, tanuságtételek. Mentünk fent a hegyen. Nem tudtam meddig tart. Egyre hidegebb volt, nagyon fáztam. De egyszercsak már nem is éreztem a hideget, mert odabent a szívemben valami nagy dolog munkálkodott…
Egy-egy gondolat az elmélkedésekből vagy az akkori tanúságtételekből meg-megérintett. El-elgondolkodtam rajtuk. Elragadták a gondolatok szívemet-lelkemet-gondolataimat, néha szinte alig talált vissza figyelmem oda ahol éppen tartott a zarándoklat. Már erősen szürkült, amikor az utolsó állomás után a tusnádi gyerekekkel egymást átölelve, Csaba testvér után, a többi zarándokkal együtt átmentünk az Erzsébet hídon, és megérkeztünk a Belvárosi Ferences Templomba, majd következett a zarándoklat záró szentmiséje. Csak ültem ott, átfagyott kezem-lábam lassan újra átmelegedett. Nem tudtam pontosan mi történt, de éreztem, hogy valami nagyon mélyen megérintette a szívemet.
Mélyen, elementáris erővel érintett meg engem az első Tisztulás Útja zarándoklat; szavakba nem is foghatóan. Saját magam számára akkor nem is tudtam megfogalmazni, de múlhatatlan nyomot hagyóan elkezdett történni bennem valami.
2013 júniusában a Dévai Szent Ferenc Alapítvány irodaavatójának alkalmával szervezett Tisztulás Útja zarándoklatnak már egyik szervezője és az állomások egyik tanúságtevője voltam. Azóta szervezője vagyok a havi rendszerességű közös Tisztulás Útja zarándoklatoknak. Valami történik. Történik bennem is és történik a zarándokút fejlődésében is. Él és növekedik. Szépen a maga módján, Istentől rendelt módján. Én, mint az egyik szervező, tudom és érzem jól, hogy nem „én” szervezem, nem én „csinálom”, hanem általam, általunk „csinálódik”, születik és növekszik, szépen csendesen. Nagy kegyelem.
2013 júniusa óta járom rendszeresen ezt a zarándokutat, és Isten kegyelméből a zarándokok kisebb-nagyobb alkalmi csoportjait segíthetem az úton. Volt, hogy maroknyian voltunk; volt, hogy százan keltünk útra közösen. Voltunk nyári rekkenő hőségben, őszi melengető napfényben aranyló hegyoldalon, voltunk téli szélfútta metsző hidegben, és téli jeges utakon, voltunk szemerkélő esőben; volt, hogy ködbe burkoltan, máskor pedig napfényben ragyogva. De ami közös minden útban az az, hogy botlásainkkal, emberi esendőségünkkel szembenézve, lelkünk terheiből egyet-egyet felismerve, megfogalmazva, egymással megosztva, teszünk ezen az úton egy-két lépést abba az irányba, hogy szívünk-lelkünk tisztábbá váljon, szívünk-lelkünk nyíljon és tisztuljon az Úr Jézus Krisztus felé, az Ő irgalmas szeretete felé.
Különlegesen szép, kegyelmei ajándékokkal teli minden egyes alkalom, amikor a zarándokok csoportjával közösen járjuk a Tisztulás Útját. A legfiatalabb résztvevő fél éves volt, a legidősebb pedig 85. Volt olyan család, aki babakocsival járta végig velünk az utat, volt egyszer egy vak hölgy, aki barátnője támogató segítségével jött végig, voltak szülők gyerekeikkel, fiatalok barátaikkal, házaspárok együtt és egyedül, egyedülállók, fiatalok, idősek, Budapest közeli kerületeiből, és az ország közeli, távoli városaiból egyaránt. Voltak és vannak nagyon megrendítő, mélyről jövő, feltörő, könnyet fakasztó tanúságtételek. Tapasztalatom az, hogy mi, zarándokok nagyon sokat tudunk adni egymásnak azzal, hogy saját esendőségünkből megosztunk egymással valamit.
Jó együtt zarándokolni csoportban, de éppígy nagyszerű egyedül is útra kelni. Néhány alakalommal a Tisztulás Útját végigjártam egyedül is. Egy-egy szándékra, vagy életem egy-egy területének „vizsgálatára”, az azon a területen elkövetett botlásaimmal, vétkeimmel való szembenézés szándékára ajánlottam ezen utakat. Egészen különleges kegyelmi ajándékok, megértések és felismerések értek engem ezen egyéni útjaim alkalmával. Mindenkinek nagy szeretettel és jó szívvel tudom ajánlani, hogy keljenek útra egyedül is, egyéni szándékokkal.
Az út engem még nem enged. Járom a magam tisztulásának az útját is. Hálát adok az Úrnak, hogy részese lehetek ennek a zarándokútnak a születésében. Dicsőség Istennek!
Szeretettel kívánok jó utat minden kedves zarándoknak!
Csekő Krisztina
2014. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése